Valójában első három hete, mert egy másik, sokkal kevésbé veszélyes járvány miatt az iskolabezárás kezdete előtti hetet is iskolán kívül töltöttük, tehát a cikkírás pillanatában ez már a 19. itthon töltött napunk. Szeretném Nektek elmesélni, hogy hogyan telik ez az időszak nálunk esküvőszervezőknél. Egy szem tízévesemmel én az “arany” középutat képviselem azok között, akik ezt most gyerek nélkül és akik több gyerekkel tolják, vannak tehát az enyémnél meredekebb és kevésbé meredekebb történetek.

Jómagam, mint az esküvőszervezők többsége, home office-ban dolgozom kezdetektől fogva. Ez az esetemben 12 évet jelent. Ezzel a tapasztalattal hátam mögött elég magabiztosan indultam neki a #maradjotthon időszaknak. Azt már régen felismertem, hogy mennyire fontos a work-life balance, az önszabályozás, a napi rutin kialakítása, februárban posztoltam is erről a profilomon. Ezzel akkor meg is volnánk, gondoltam.

Ami azonban a rendezvényszervezésben, a turizmusban és az esküvőszervezésben bekövetkezett, arra senki nem volt felkészülve. Eleinte nem voltak válaszok, napról napra változott minden, mire döntésre jutottunk egy kérdéssel kapcsolatban, már kezdhettük is újra a gondolkodást, hiszen újabb szigorítás következett. Nagyon hamar rá kellett jönnünk, hogy a kezdeti optimizmusnak semmi alapja nem volt. Egy hét után kiderült, hogy 8 komplett esküvőt biztosan érintenek a korlátozások a mi cégünknél. Ebből 6 ráadásul “nemzetközi”, tehát extra nehezítő körülmény az országhatárok lezárása, amely várhatóan az utolsóként kerül majd feloldásra. 

Ha csak egy “átlagosan” bonyolult esküvőt veszünk alapul, ez módosítandó időpontonként minimum 10 szolgáltatót érint. A márciusi – áprilisi párokkal már 80-90%-os készültségen álltunk. A szezonkezdő rendezvényünket 11 nappal az eredeti dátum előtt mondta le a Pár, akkor még elővigyázatosságból. 11 nappal az esküvő előtt a Párjainknak már nem szokott más gondja lenni, mint hogy várják a legény- és lánybúcsút, mi pedig az utolsó simításokat végezzük az esküvői forgatókönyvön. Erre azonban nem volt forgatókönyvünk. Senkinek sem volt Magyarországon.

Olvastunk párokról és szolgáltatókról, akik kiskapukat kerestek, belekapaszkodtak minden szalmaszálba, és hitték, hogy a pár hét múlva esedékes esküvőjüket megtarthatják. Olaszország azonban előttünk járt példával, pontosan látni lehetett, hogy erre semmi esély, és egy gyorsvonat sebességével haladunk a rendezvények teljes betiltása felé. Az első napokban hosszú órákat töltöttünk mindannyian telefonálással. Egymást hívtuk, hiszen más lehetőségünk nem volt. Megvitattuk, hogy ki mit gondol, mit vár ettől a helyzettől. A következő kör az ügyvédeké volt. Mi a teendő jogilag ebben a helyzetben, mit ír elő a PTK, mikortól tekinthető egy rendezvény vis maior által meghiúsultnak, mit jelent a közös kárviselés, a részteljesítés, az igazolt költség. Egy valamire való esküvői szolgáltatónak ezek a kifejezések szerepelnek a szerződésében, de miután eddig soha nem kellett alkalmaznunk (szerencsére), az ide vonatkozó szabályokról fogalma sem volt senkinek. Mostanra elmondhatjuk, hogy nincs is egyöntetű szabály, amit minden szolgáltatóra és minden ügyfélre alkalmazni lehetne. Az ügyfelek azonban választ vártak, mégpedig gyorsan, hiszen ezért fogadtak esküvőszervezőt. Úgy gondolom, ránk hárult a legnagyobb teher és persze a helyszínekre – az utóbbiakra az esküvői költségvetésből elfoglalt magas rész okán. Mi voltunk azok, akikhez az első kérdések beérkeztek az ügyfelektől. Az hamar látható volt, hogy a Párok természetesen nem mondanak le egybekelésük megünnepléséről, ezért a “halasztás” szó lett a leggyakrabban használt kifejezés az esküvőpiacon. A kérdés azonban, hogy az adott esküvőt mikorra halasszuk, újfent túl bonyolultnak bizonyult, hiszen nem mindegy, hogy a Párnak milyen munkából eredő elfoglaltságai vannak az év folyamán (úgy általában, illetve milyenek lesznek “azután”); az sem mindegy, hogy a  vendégek Magyarországon élnek-e, vagy hogy az 50-100 meghívott egy másik országból, esetleg egy másik kontinensről kell, hogy ideérjen hazánkba. Ez volt tehát az első dolog, amint “elengedtünk” hamar beláttuk, hogy nem minden esetben tudunk felelős döntést hozni most még, ezért kivárunk, és később térünk vissza erre. Mindeközben természetesen mindannyiunkat feszültséggel tölt el a járvány gazdasági hatása. Hónapokra maradtak minden bevétel nélkül az érintett ágazatokban tevékenykedő cégek, pedig már majdnem pezsgőt bontottunk képzeletben, hogy hamarosan elkezdődik a 2020-as esküvőszezon.

Belátható, hogy számos kérdésre kellett választ keresnünk az első napokban, de nem volt (és most sincs) olyan személy ma Magyarországon, aki 100%-os bizonyossággal ezekre választ tudna adni. Ezalatt azok a Párok, akiket (valószínűleg) nem érint a járvány, joggal várták el, hogy haladjunk a szervezéssel. Bevallom, ez volt a legnehezebb. Olaszországból egyre csak jöttek az aggasztó hírek, én pedig menyasszonyi ruhák után telefonálgattam, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nagyon nehéz volt. 

Teljesen kizökkent a rendes kerékvágásból minden üzletmenetünk. “Írni kéne valamit instára, de nincs hozzá erőm”. Ez is sok fejtörést okozott.

Elmondhatom tehát, hogy minimum kétszer annyi munkamennyiség szakadt az én jól bevált, beszabályozott mindennapjaimra. “Nem baj”, gondoltam, suliba, edzésre nem kell menni, majd ellopom azokat a fél órákat erre. Nos, ez abban a pillanatban dugába dőlt, ahogy “elindult” a digitális oktatás. Ha diplomatikus akarok lenni, akkor csak annyit mondok, hogy erre sem voltunk nagyon felkészülve egyik oldalon sem. Az, hogy két hét után most ott tartunk, ahol, maga a csoda. El sem tudom képzelni, hogy az iskolaigazgatónak, a helyetteseknek és a tanároknak hány ősz hajszála keletkezett az elmúlt időszakban – pláne, hogy nagyon sokan közülük édesanyák és édesapák, akiknek a gyerekét szintén “hazaküldték” az iskolából. Közepesen nagy meggyőződésű antikütyü anyukaként ott álltam egy 10 éves gyerekkel ebben az őskáoszban, aki önállóan tud ugyan tanulni, de saját számítógépe, ugye nincs. A digitális tanulásra kijelölt felület azonban csak azon működik teljes funkcióban. Igen hamar csökkent az egy napi rendelkezésre álló munkaidőm a felére, a munkám pedig a duplájára jött, ez barátok közt is csak negyedgőz munkafronton.

Minden, de szó szerint minden létező érzelmen átvitt az a hullámvasút, amelyre felültetett a pandémia (“azelőtt” azt sem tudtam, hogy létezik ilyen szó). Mint ahogy az lenni szokott, muszáj volt azonban tartani magamat – a gyerek miatt, az üzlettársam miatt, az ügyfelek miatt. Hatalmas erőt adott az ügyfeleink bizalma, pozitív hozzáállása. Tudták, hogy most még nincsenek válaszok, de azt is tudták, hogy mindenben számíthatnak ránk, és maximálisan azon dolgozunk, hogy ebből a lehető legjobbat hozzuk ki. 

Hogy mikor indul el az idei esküvőszezon, senki nem tudja a jelen pillanatban. Mi, akik a mindennapjainkat esküvői forgatókönyvek megírásával töltjük, nehezen viseljük a bizonytalanságot, de el kell fogadnunk, hogy vannak esküvők, melyek sorsáról csak később dönthetünk. Addig is, gyártjuk a B-terveket, hiszen abban mindig is jók voltunk. A B-terv “azelőtt” “csak” egy fedett helyet jelentett, ahol eső esetén megtartható a kültérre tervezett szertartás. A B-terv ma újabb mátrixokat jelent, melyben 10-15 szolgáltató, a Pár, a vendégek szabad időpontjai kapcsán  keressük a közös halmazt. Azon dolgozunk, hogy a lehető legkevésbé sérüljenek az érintett felek, és talán keserédes mosollyal, de mégis mosollyal tudjunk majd visszagondolni ezekre az időkre.

És miközben próbálunk a felszínen maradni, átéljük, ahogy a gyerekeink tovább önállósodnak, felelősségteljességből jelesre vizsgáznak és fénysebességgel tanulnak meg új dolgokat a digitális világról. A legmegindítóbb, hogy ők azok, akik megnyugtatnak minket egy öleléssel, amikor már sokadik órája csak a laptopra görnyedünk, és közben nagyokat sóhajtozunk.